Páli Szent Vince (1581-1660)

„ÉN SOHA NEM GONDOLTAM, HOGY NAGY DOLGOKAT VISZEK VÉGBE,

HANEM EGYSZERŰEN TETTEM, AMIT TENNEM KELLETT.” (SZENT VINCE)

Szent Vince azon szentek sorába tartozik, akik kanyargós úton jutottak el az életszentségre, és lépésről lépésre ismerték fel az evangéliumban említett kincset, amiért érdemes minden mást hátrahagyni.

Egyszerű falusi emberek gyermekeként 1581 április 24-én született egy dél-franciaországi kis faluban, Pouy-ben, amit azóta Saint Vincent DePaul-nak neveztek el.

Tizenöt éves koráig tanulmányait a közeli Daxban végezte a papi hivatás vágyával, majd Toulouse-ba került egyetemre. 1600-ban, 19 évesen szentelték pappá, ami nem felelt meg a nemrég megfogalmazott zsinati irányelveknek. Életrajzírói ezért egy időben megváltoztatták születésének dátumát 1579-re, mintha pappá szentelése 21 évesen történt volna. A visszadatálást azért érezték szükségesnek, mert később Vince sokat fáradozott azon, hogy a Tridenti zsinat által megfogalmazott újításokat megvalósítsa a papképzés területén is, és éppen ő lett volna, aki kilóg a sorból.

Pappá szentelése után nem a lelkek üdvéért való buzgóság hajtotta, hanem sokkal inkább a földi boldogulás. Szerette volna saját magát és szüleit is biztonságban tudni az anyagiak területén. Gazdag plébániára vágyott, és ezért képes volt Rómába is elmenni, de közbenjárása nem járt sikerrel. További kanyargós utakat tett meg a földi paradicsom hajszolása közben, és 1605-ben két évre szinte eltűnik a láthatárról. Néhány leveléből lehet tudni, hogy egy örökséget hagytak rá, amit Marseille-ben kellett valakitől behajtania. A tengeri úton visszafelé a hajót kalózok támadták meg, és Vince is fogságba került. Tuniszba vitték és rabszolgának adták el. Előbb egy halász, majd egy orvos vette meg, aki rá akarta venni hitének megtagadására. Vince inkább rab maradt, de kitartott hite mellett. Az orvos halála után egy renegát ferencrendi pap vette meg, akiben ezután feltámadt a lelkiismeret, és ígéretet tett Vincének, hogy visszatérnek Franciaországba, és ő az Egyházba. Ez végül 1607-ben meg is történt.

Néhány történész kétségbe vonja a kalandos történet valódiságát, mások viszont megtörténtnek tartják. Maga a szent csak néhányszor utalt erre a homállyal fedett két évre, nem szívesen beszélt róla.

Franciaországba való visszatérése után Vince a francia oratóriánus rend alapítójának, De Berulle bíborosnak segítségével 1612-ben egy Párizs melletti plébániára, Clichy-be került. Itt fölfedezte a lelkipásztorkodás szépségeit. Plébániai szolgálata mindössze egy évig tartott, de meghatározó volt a későbbiekre nézve.

A De Berulle bíborossal való találkozás után Vince elindult a lelki növekedés útján. A bíboros nagy hatással volt rá, és sokban segített Vincének életszentsége munkálásában.

1613-ban a De Gondi családba került házi tanítóként és káplánként. De Gondi gróf hatalmas birtokokkal rendelkezett, és ő volt a gályarabok parancsnoka is. Vince a hatalmas birtokon nemcsak a gazdagságot, hanem a szegény nép testi-lelki nyomorát, a gályarabok borzalmas helyzetét is megismerte. A birtokon lévő falvakat járva találkozott az egyszerű emberek tudatlanságával és Isten utáni vágyával. A grófné is szívén viselte a birtokon élő emberek lelki támogatását, és bátorította Vincét, hogy a szószékról tanítsa az embereket. 1617. január 25-én Foleville-ben Vince az életgyónásról prédikált, és meglepetésére szentmise után mindenki elvégezte az életgyónását. Innen indult útjára a Misszióstársaság működése, melynek tagjai először csak a falvakban tartottak népmissziókat. Szent Vince ezt a dátumot tartotta a Misszióstársaság megalapításának, bár a hivatalos működés és elismerés csak későbbre datálható.

Egy másik faluban, ugyancsak 1617-ben útjára indultak a Szeretetegyesületek. Szentmise előtt szóltak Vincének, hogy a faluban egy szegény, beteg családnak szüksége lenne segítségre. Eltekintett az előkészített prédikációtól, és a testvéri szeretet fontosságáról és konkrétumáról beszélt. Beszédének hatására a falu népe egy emberként segített a rászoruló családon. Vincében akkor fogalmazódik meg a megszervezett szeretetszolgálat gondolata.

Ebből a két esetből is látszik, hogy Vincében valami megváltozott: a karrierista, pénzhajhász ember helyett a másokért élő ember jelenik meg előttünk.

Vince igyekezett enyhíteni a gályarabok sorsán, és tevékenységének híre eljutott a királyhoz is, minek következtében 1619-ben a gályák általános káplánjává nevezték ki.

De Gondi grófné szeretetteljes, áldozatkész egyénisége tette lehetővé, hogy Vince 1625-ben hivatalosan is megalapítsa a Misszióstársaságot. Az új alapítást 1626-ban a párizsi érsek jóvá hagyta, a pápai jóváhagyás pedig 1633-ban érkezett meg VIII. Orbán pápátol a Salvatoris Nostri kezdetű bullával. Az új közösség meghatározása a kezdetekben sokak számára nehézséget okozott.  A társulat jellegét a “congregatio” kifejezéssel tudták a leginkább körülírni.

1625-ben Vince elhagyta a De Gondi házat és első társaival együtt a Collége des Bons Enfants-ban költözött, majd 1632-ben Vince gondviselésszerűen megkapta a Szent Lázár házat Párizsban az újonnan alakult közösség számára. Innen kapták a Misszióstársaság tagjai a “lazarista” nevet. A Szent Lázár ház a két fő mű központi bázisa lett: innen mentek a falvakba népmissziókat tartani, és itt történt a párizsi papság lelki képzése is a híres “keddi konferenciák” során.

A népmissziók során Vince sorra alapította a Szeretetegyesületeket, akik a rászorulók megsegítésével foglalkoztak. Lassan megfogalmazódott benne az a gondolat, hogy olyan női közösségre is szükség van, akik egész életüket mások szolgálatába állítják. 1625 elején találkozott Marillac Lujzával, aki nyitott volt arra, hogy életét Istennek szentelve másokat szolgáljon. Miután férje meghalt, egész idejét a szolgálatnak szentelte. Sorra járta a Szeretetegyesületeket, bíztatta őket, és segített a konkrét szervezésben. Az évek során a Szeretetegyesületek annyira kifejlődtek, hogy néhány olyan taggal is rendelkeztek, általában egyszerű falusi lányokról volt szó, akik kizárólag ennek szentelték életüket. Néhány tehetősebb hölgy a saját személyzetét is az egyesület szolgálatába állította. Vince és Lujza keresték annak a módját, hogyan tudnák ezeket a fiatal lányokat összefogni és az egyesületeket még hatékonyabban működtetni. Az egyik legnagyobb akadály az volt, hogy a női szerzetesi közösségek addig csak a kolostor magas falain belül voltak elképzelhetőek, elzárva a világtól, szigorú klauzúrában, saját szabályzattal, melyeket a Tridenti zsinat hatására még szigorúbban fogalmaztak meg a visszaélések elkerülése végett. Elképzelhetetlennek tűnt egy olyan Istennek szentelt női közösség, akik a kolostor falain kívül, a szegények házait látogatva és a város utcáit járva testesítik meg az evangéliumi szeretetet. Vince viszont találékony ember volt.

Első lépésként Lujza néhány lányt vett maga mellé, és 1933-ban megszületett a Szeretet Leányai Társulata. Vincének sok erőfeszítésébe került, míg a Társulat a maga újszerű létével megkapta az állami és az egyházi elismeréseket is. Ezzel az alapítással Vincének az volt a meglátása, hogy egyszerű, tiszta szívű lányok segítsék a hasonló társadalmi rétegben élő betegeket, rászorulókat. Éppen ezért nem kellett fizetni, sőt tilos volt pénzt kérni attól, aki a Társulatba akart lépni, ellentétben a korabeli kolostorokba való felvételi gyakorlattal.

A művek megalapításával és működtetésével Vince elismert személy lett Párizsban, és otthonosan mozgott a királyné és az előkelő emberek társaságában is, akik sokszor megnyitották pénztárcájukat, hogy segítsék Vince szegényeit. 1643-ban a királynő meghívta Vincét a ,,Lelkiismereti tanács”-ba, ami azt jelentette, hogy az egyházi kinevezéseknél tanácsadói szerepet kapott. E minőségében Vince sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Szerencsétlenségére összeütközésbe került a gőgös Mazarin bíboros-kancellárral. A két párt vitájából Mazarin bíboros került ki győztesen – érthető módon –, így a királyi udvarban többen kegyvesztettek lettek, közöttük Vince is, így távozott a „Lelkiismereti tanács”-ból.

Szervezői képessége a kezdetektől megmutatkozott, és a harmincéves háború idején (1618-1648) több pénzt tudott összegyűjteni és szétosztani a nyomorúság enyhítésére, mint amennyi akkor Franciaország összes bankjában volt. Élelmiszer és vetőmag szállítmányokat szervezett meg, és küldött a háború által leginkább sújtott területekre.

Szívügyének tartotta a külföldi missziókat, ahová a legjobb embereit küldte, hogy a leghatékonyabban hirdethessék Krisztus örömhírét. Még életében fontos missziók jöttek létre Olaszországban, Madagaszkáron, Lengyelországban, Skóciában és Írországban.

Konferenciáiból, melyeket a lazaristáknak és a nővéreknek tartott, szinte mindent feljegyeztek. Tanítását mindig úgy kezdte: „Mivel a mi Urunk, Jézus Krisztus, ezt tette… nekünk is így kell cselekednünk.” Egyszerűen és hatásosan tanított. Cselekedeteinek egyik vezérgondolata ez volt: „Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!” Rendtársait és a nővéreket így bíztatta: „Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!”

Sokszor a szobrokon gyerekekkel ábrázolják, mivel Párizsban a nővérek segítségével „árvaházat” hozott létre a lelenc gyerekek számára.

Az emberek már életében szentként tisztelték, és a francia forradalom idején (1789), amikor az egyházellenesség a tetőfokára hágott, Szent Vince szobrát nem törték össze, mert minden francia a haza megmentőjeként tisztelte.

Hosszú betegség után, 1660-ban halt meg. A temetés valóságos diadalmenet volt. 1729-ben boldoggá, 1737- ben szentté avatták.